Fesztiválozás tekintetében pont tavaly tört el bennem valami; előtte simán lehozhatónak tartottam négy napnyi késő hajnali hazaesést, majd a zuhany, a fogmosás és az egy - két óra alvás utáni nyolc óra munkát. 2022-ben fordult elő először, hogy szükségét éreztem a taktikai szabadságnak, pedig előtte nagyon büszke voltam arra, hogy, bár szombatra úgy éreztem magam, mint egy vízihulla, azért helyt tudtam állni nappal és éjszaka is - többnyire. Persze a kollégáim elég gyorsan hozzászoktak ahhoz, hogy az első nap után a heti irodában töltött időm további részének állandó kelléke a fogkefém és egy powerade; na meg azt is beláthatjuk, hogy egy ilyen napirend mellett az ember kissé szeszélyesebb tud lenni a kelleténél a fáradtságtól, ezért érdemes a kommunikációt a lehető legalacsonyabb szintre szorítani.

Idén megint úgy néz ki, sikerül szabi nélkül, kulturáltan szórakozva fesztiválozni - bár utóbbi gondolatot még a péntek este után érdemes lehet felülvizsgálni. A szerdai nap kellemes hangulata után a csütörtöki első koncert, ami fixen szerepelt mindnyájunk listáján a Csaknekedkislány volt.

Bajban vagyok kicsit a timeline-nal; a munkámban sokszor pandémia előtt és után létezik, mivel a projekteket sok szempontból borította a vírushelyzet, azonban, ahogy egyre távolabb kerülünk a lezárásos időszaktól, úgy kell egyre gyakrabban rákeresnem, hogy pontosan mikor is volt a covid. És ez az időzavar bizonytalanít el abban is, hogy jól emlékszem-e arra, hogy a 2021-es Campus Fesztiválon a CSNK még kényelmesen elfért a Víztorony színpadán, azonban rá egy évvel már nem jutottunk a színpad és közönségtér közelébe se, olyan tömeget vonzottak be a srácok. Ezért üdvözítettük a változtatást, hogy idén már se ők, se pedig az Elefánt nem a Víztoronynál (ami egyébként a kedvenc koncert helyünk a fesztiválon) kapott helyet.

Nyilván a nyár sajátossága, de a félnyolcas kezdés korainak érződött a világosságban és napsütésben, a körülöttünk állókon is jól látszott, hogy még nem sikerült felvenniük a fesztiválozó-tempót. De ez nem sokáig volt így, hiszen a Csaknekedkislány elkezdte a koncertet és gyorsan feltöltődtek az üres terek, illetve az emberek is elkezdtek mozogni, énekelni.

A zenekar nagy örömünkre minden közkedvelt számot eljátszott, illetve folyamatosan kommunikáltak a közönséggel, bevonták őket, ezzel két szám között is szórakoztatva az embereket.

A koncert után céltalan bolyongás, italvásárlás, néhány ismerőssel véletlen összefutás, pár mondatos udvariaskodás, aztán már következett is a mai nap - számomra - legfontosabb programja: az Elefánt koncert.

Mivel szerettünk volna olyan közelségben állni, ahonnan még látjuk is a színpadot, ezért már a beállásra odaértünk, és fültanúi lehettünk, ahogy Szendrői Csaba csendre intve a közönséget arra kér mindenkit, hogy adják egy kicsit nehezebben magukat, hiszen így nem lesz semmi kihívás. Mindez azért történt, mert a jelenlévők már a soundcheck alatt is úgy énekeltek és tomboltak a dalokra, ahogyan utoljára Tóth Gabi koncerten láttam működni közönséget.

Sokféle emberrel voltam már Elefánt koncerten, sok olyannal, akinek az volt az első Elefánt-élménye, azonban jó indikátora a srácok zsenialitásának, hogy egyöntetűen pozitívak voltak az élményeik - no persze hinnem kell benne, hogy ehhez hozzájárult a társaságom is, azonban elvitathatatlan, hogy ma Magyarországon az egyik legjobb hangulatú bulit ők csinálják.

Az Elefánt koncertről sietve átértünk az idén harminc éves Alvin és a Mókusok programjának utolsó részére. Alvinék a gimnazista éveim meghatározó alakjai voltak, minden koncertjükön ott voltam, aztán az alter irányba történő elmozdulás után kevésbé látogattam bulijaikat - pont ezért volt hatalmas nosztalgia az Elbaszott szerelmet és a Kurva életet kiabálni a hátsó sorokból. Még azt is megbeszéltük, hogy érdemes lenne elnézni az októberi koncertjükre, ahol ígéretük szerint, egy sokkal hosszabb műsorral készülnek, amely a fesztiválos keretek közé nem fért be, de harminc év munkájából simán lehetett volna még válogatni.

A csütörtök estéből nem sok maradt, már csak két kinézett célpontunk volt: BEATó és Krúbi Mirror Glimpse névre hallgató projektje, illetve a szünetelni készülő Supernem bulija.

Mivel időben se ütközött a kettő, ezért a Mirror Glimpse-et néztük meg először, akik az Akváriumos műsorukkal érkeztek

A srácok zseniálisan elhozták a fesztiválra az Amerikai pite filmek hangulatát, az érdeklődőket szemügyre véve pedig jól látható volt, hogy habár nagyobb részben a fiatalabb korosztály képviselte magát, bőven voltak huszonéves és harmincas érdeklődők is. Bevallom, tőlük nekem az első anyaguk volt meg, a "Magyar Pite, avagy a kapolyi disznóhágás" totál elkerülte a figyelmemet, viszont azóta jó párszor végigpörgettem az új dalokat.

A koncertjük után még egy utolsó fröccs, majd a Víztoronyhoz átsétálva belehallgattunk a Supernembe, hiszen bejelentésük alapján egy ideig nem hallhatjuk őket. A Supernem már inkább az egyetemi bulik visszatérő jelensége volt számomra, aztán Alvinékhoz hasonlóan kis csömör, szünet. De most jó volt újra hallani az ismerős dallamokat, na meg a hangulat is olyan volt, hogy simán tudtunk volna reggelig táncolni egy rossz cipőben...